220. Sörömet kiérdemeltem egy a szokásosnál is nehezebb, vér-verejtékkel levezényelt angol órával. Korai tini gyermekeimet semmivel sem tudtam eltéríteni a ki-irt-kinek-mikor-szerelmeslevelet témától. Nem nagyon vannak hozzászokva  a körben állós játékos foglalkozásokhoz, igy amint elhagyják a katonás sorokba rendezett padjaikat kezelhetetlen lelkesedés lesz úrrá a csapaton. A tegnapi nap is ilyen volt, azzal a felütéssel, hogy előkerült egy szerelmes levél, majd újabb és újabbak, amiket egymás nevében írtak egymásnak. Vagy legalábbis én ennyit értettem meg a szappanopera jellegű érzelmi hullámvasútból.
Az iskolát elhagyva néma letargiában bandukoltunk hazafelé. Földre szegezett tekintetünk szűk látóterébe egy Triana (limai sör) hirdetés kúszott be. Ugyan még mindig fájó a 1000 ft a 3 deci sörért, de vannak, azok a napok mikor ezen felül kell emelkedni. A hely amerikai motoros stílusú volt. A felszolgáló csajszi a végén bevallotta, hogy nem is annyire szereti a sört, ami perui létére egyáltalán nem meglepő, de olyan szakértelemmel és elhivatással beszélt róla, hogy azt hittük ő a tulaj, amig meg nem jelent a nagydaram bőrmellényes fiú neon led sorokkal a kezében, amivel tovább fokozta a hely fényét.
A teremfalain egy zászlósor futott körbe a világ "minden" zászlajával és Raisa gyorsan, nagy örömmel ki is szúrta a brazil zászlót, mire a pultos lány megkérdezte, tőlem is, honnan jövök.
Láss csodát egy újabb ezer forintos, ám nagyon finom red ale után a lány előhozott, ki tudja honnan egy magyar zászlót. A többi már mind magától értetődött.